Leld örömödet egy új hobbiban

Miért nincs igazán jó, ízes szó a hobbira? Időtöltés, érdeklődés… Mindkettő kissé unalmasan hangzik, némi fantáziával dohos padlásokon rejtegetett bélyeggyűjtemények képét vetíti elénk, vagy vonatrajongók izgatott gyülekezését egy szomorú februári reggelen. Ebben a szóban, hogy „hobbi”, az égvilágon semmi „szín”, semmi felemelő nincs; apró, csip-csup dolgok gyűjtőnevének látszik, amelyekkel elszöszmötölünk, és amelyek ebben a digitális korban még idejétmúltnak is tűnnek. Pedig a hobbijaink sok tekintetben önazonosságunkat tükrözik.

Az idő megteremtése

A dolgok egyszer csak új fordulatot vettek. Egy krónikus betegség miatt kevesebb energiám maradt a fizikai tevékenységekre. Megszületett a kisbabám, így a szabadidőm összezsugorodott és apró darabokra hullott, és csak úgy-ahogy tudtam beszuszakolni az gyerekem szükségletei közé. Aztán elindítottam a vállalkozásomat: hobbijaim egy részét – a fotózást, az írást és az internetezést – mindennapi elfoglaltsággá változtattam. Sokáig ebből éltem. A munkám volt a hobbim és a hobbim volt a munkám – ha unatkoztam, többet dolgoztam, és ez kielégített. Ha szereted, amit csinálsz, mi másra lenne szükséged?

Nagyjából egy évvel ezelőtt meghívtak egy rendezvényre Kaliforniába, a Google főhadiszállására. Egy mosolygós hölgy hellyel kínált, majd tollat ragadott, hogy kitölthesse az adatlapomat – nos, mi is a foglalkozásom? Mint mindig, ezúttal is terjengős magyarázatot szőttem az online térben kreatívkodó, egy kicsit ehhez, egy kicsit ahhoz is értő magányos farkas változatos profilja köré. A következő kérdése az volt: „És mivel tölti szívesen a szabadidejét?” Teljesen megkukultam. Szeretném azt állítani, hogy egyszerűen csak kihagyott az agyam, de az igazság az, hogy fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

Jó lenne, ha most arról számolhatnék be, hogy még aznap fogtam magam és kieszeltem valami új elfoglaltságot, de az életritmusom miatt egyszerűen nem fért bele több az időmbe. Röviddel ezután viszont a férjem beszállt a vállalkozásba, a lányom pedig egyre tovább maradt bent az iskolában. Visszavettem hát a tempóból és minden lehetőséget megragadtam, így fokozatosan nőtt a szabad perceim száma. Ám ami betöltötte a megüresedett órákat, az nem más volt, mint unalom. No nem a napsütéses vasárnapok csendes tétlensége, hanem a türelmetlenséggel vegyes rosszkedv nyugtalanító érzése. Kezdeni akartam magammal valamit, de semmihez sem volt kedvem. Mivel hosszú éveken át minden áldott percem be volt osztva, a szabadidő annyira hirtelen szakadt rám, hogy azt sem tudtam, mihez kezdjek vele – semmi nem tűnt elég jónak, hogy kitöltse.

Rájöttem, hogy ki kell találnom, miben lelhetném kedvemet. Egészségi állapotom továbbra is akadályt gördített elém; valami olyat kerestem, amit ülve is végezhetek, viszont nem akartam, hogy a képernyő elé szegezzen. Végül két szóba jöhető dolog között ingadoztam: vagy megtanulok zongorázni, vagy japán mintákat fogok hímezni, amíg a lányom alszik.

Kezdeti bizonytalanság

Egyedül csak arról a kissé kényelmetlen érzésről feledkeztem el, ami elfogja az embert, ha valami újba vág bele. Olyan ez, mint a középiskola elkezdése – a kemény munka, amit addig belefektettél, egyszerre értelmetlenné válik. Amikor kitartunk azoknál a kedvteléseknél és készségeknél, amelyeket évtizedeken át gyakoroltunk és tökéletesítgettünk, a hozzáértés és a tapasztalat lehetővé teszi számunkra azt a luxust, hogy könnyebbnek érezzük őket. Ha újba kezdünk, még csikorognak a fogaskerekek – velünk van az a kellemetlen érzés, hogy valamit elrontunk, feszültté tesz bennünket a gondolat, hogy ismeretlen területen kószálunk.

Ám a legjobb dolgok éppen itt, a saját határainkon túl kezdődnek. Ezáltal tudunk ugyanis fejlődni. Ez az a hely, ahol megtanulhatjuk, hogyan legyünk empatikusak, hogyan tanítsunk másokat szülőként, keresztszülőként, tanárként vagy barátként, illetve hogyan legyünk türelmesebbek és kedvesebbek saját magunkkal szemben. Itt érthetjük meg, hogy bármit elérhetünk, ha elég kitartóak vagyunk és kellő mennyiségű munkát fektetünk be. Olyan terület ez, ahol a kreativitás kiszabadulhat a kalitkából és kiterjesztheti szárnyait a tágas égbolt felé. Nem mindenkinek adatik meg a szabadidő luxusa, az pedig, hogy mivel kéne kitölteni, a nyugati ember elég tipikus problémája. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hobbik jelentéktelenek volnának. Valójában úgy vélem, hogy az enyém talán a legfontosabb dolog, amelyet az utóbbi egy évben önmagamért tettem.

Fotók: Pixabay